Gregor Samsa és egy alma utóélete

Gregor Samsa és egy alma utóélete

A történet kezdete előtti napon, Gregor Samsa kereskedőügynök így sóhajtott: „bárcsak ne ébrednék fel holnap reggel”, vagy „bárcsak elaludnám a hajnali ébresztőt!” Kívánsága teljesült. A kimondott szavakat meghallgatták, és Gregor Samsa ezt a következő reggel saját magán is észlelhette, bár egy pillanatra sem vont le oksági következtetést az előző esti fohász és annak következménye között. Saját szavai örökre és visszafordíthatatlanul megváltották őt a szolgaélettől. Reggelre rovarrá változott, amelyet Gregor emberi teste többé nem volt képes elrejteni. A Zohár könyve[1] azt tanítja, hogy az ember a lélek, melynek öltözéke a test. A halál után mindnyájunk lelke fedetlen marad, miután megszokott öltözéke a sírba távozik. Gregor Samsa, mindnyájunk okulására, szülei és testvére megdöbbenésére, lelkének régi öltözékét egy egyszerű fohásszal eltüntette. Erről Gregor senkivel sem tanácskozott, nem kérte ki teste engedélyét és az események fonalát úgy alakította, mintha minden spontán történne: „Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában.”[2] Ezzel a beavatkozással fel sem mérte az emberi párbeszéd és közlekedés elé táruló technikai nehézségeket. Gregor, az előző napi fohásszal minden formaságot fájdalmasan és könyörtelenül megkerült, és a születésekor örökbe kapott testéről lemondva, lecsupaszított lélekké lett, egy önzetlenségéről híres rovar képében.

Aki ezt az elbeszélést olvassa, Gregor új megjelenése láttán felkiált, de nem az undortól, hanem az együttérzéstől. Segíteni szeretnének Gregor Samsán, mert benne magukra ismernek. Néha, mikor egy vészjósló nap kezdetén a tükörbe nézünk, a tükör olyan csúf bizonyosságot láttat velünk, mellyel minden addig táplált hit és remény összeegyezhetetlen. Miért lenne ijesztő az a torzult, féregszerű arc, mely visszanéz ránk a tükörből? Hiszen ez a saját lelkünk, amint a nehézkedő test megszokott valósága alól kitekint.

Mint ahogy a prágai Kafka Múzeumban láttam, az elbeszélés ismert és közkedvelt illusztrációin többnyire csótányok szerepelnek. Ez Gregor Samsa riasztó és félrevezető ábrázolása. A kereskedő ügynök efféle képmása kishitűséggel szól a képzelethez. Erről szól a lepkék és pillangók kiváló ismerője, az író Vladimir Nabokov iróniája: „ha Kafka Átváltozás c. története valakit másként érint, mint egy rovar fantáziatörténete, az fogadja gratulációimat, mert az az ember igazán jó és nagyszerű olvasó”[3]. Aki az átváltozott Gregor Samsában csótányt lát, maradjon veszteg. Az átváltozott Gregor Samsa nem más, mint a saját szorongó lelkének képmása, az utolsó leheletéig. (Egy valódi csótány viselkedésén soha nem érződik ez a lesújtó szorongás).

Az átváltozás után Gregor Samsa megadó módon tűri a család ellenségességét. Az apja almával dobálja és életveszélyesen megsérti, eközben Gregor lelkén meglátszik az agónia okozta romlás és elhanyagoltság. Íme a végkifejlet egyik képe: „Egyébként éppen most lett volna igazán ok rá, hogy elrejtőzzék, mert a por, amely egész szobáját belepte, és a legkisebb mozdulatra is felkavarodott, őt magát is teljesen elborította; cérna- és hajszálakat, ételmaradékot hurcolt magával a hátán és az oldalán”. A sérült lelkén vonszolt alma a távozásra kész Georg Samsa tanúsága.

Egyszer a művész[4] feltűzött egy almát a szögekkel kivert kártolócsíkra. Az almát próbára tette, a kártolócsíkon hagyta és közben figyelte. Az alma sorsát összehasonlította a saját életével. Figyelte az alma és a saját testének küzdelmét az idővel és az élet viszontagságaival. Később az egyedi kártolócsíkhoz további kártolócsíkok csatlakoztak, az idők kártolócsíkja megtelt gyapjú, pamut és papír hulladékkal, minden év nyomot hagyott maga után. Egy napon a csíkokból teljes kép lett, egyfajta szárnyas oltárkép, melyen a művész minden lelki viszontagsága helyet kapott. Ő maga erről így emlékezik: „felszúrtam egy almát a kártolócsíkra, és az fonnyadni, rothadni kezdett. Az alma átváltozott. Nem véletlen, mert a kártolócsíkokból sűrűn kiállnak a szögek. Életemben lankadatlan lélekkel küzdök a kifejezésért, én a lelket akarom ábrázolni. A csíkok és rajtuk a megfeszített alma, küzdelmeim tanúsága. A kártolócsíkok között találkoztam Gregor Samsával, akinek minden évben emléket állítok. Az egymás mellé akasztott csíkok emlékek, a mindenkori passió színterei, melyek megújulnak. A csíkok egymást követik, de nem feltétlenül időrendben, hanem a bennük megnyilatkozó altruizmus függvényében. Az én áldozataim, a felkínált kártoló csíkok lelkes állatok, a lélek által hagyott nyomok, útvonalak, Gregor zsúfolt és rendetlen szobájában.”

A lélek az állatok módjára elfelejti a halált. Amit belőle láthatunk, az a szegekre szúrt alma. Egyszerre hív és taszít, alig látszik tőle a bogár. Ahogy Gregor kimúlt, a család körülállta, Samsáné a földre omlott és zokogott, és ott állt görnyedten a tagbaszakadt Samsa is, aki nem szégyellte Gregort bottal űzni a szobájába, és a szavát hallani sem kívánta. Samsáné távolról sem Mater Dolorosa, ezért ő és Grete, a lánytestvér egy napon majd oda kerülnek, ahová a szeretetet temetik. Mégis, olyan ez, mint egy passió vége. A fiatal kereskedő ügynök maradványa előtt térdepel a szürkehajú ismeretlen, aki akkora, mint egy szezámmag, de hatalmas erő, mely minden panaszost a hátára vesz. Ő az egyetlen közös nyelv a világon, a neve szorongás. A kinyilatkozás rettenete azonban teljesen elmosódik a (gyászolók) kísérők emlékezetében. Akárhányszor látjuk ezt a kompozíciót, nem hagy bennünk nyomot, a lélek iszonyata és a hiábavalóság feledésbe megy. Egyetlen vigasz, hogy Gregor gyermekévei emlékezetes, tiszta rajzok, távolról sem kusza árnyékok, mint amilyenek a végső hónapok voltak.