Címkék

Gregor Samsa és egy alma utóélete

A történet kezdete előtti napon, Gregor Samsa kereskedőügynök így sóhajtott: „bárcsak ne ébrednék fel holnap reggel”, vagy „bárcsak elaludnám a hajnali ébresztőt!” Kívánsága teljesült. A kimondott szavakat meghallgatták, és Gregor Samsa ezt a következő reggel saját magán is észlelhette, bár egy pillanatra sem vont le oksági következtetést az előző esti fohász és annak következménye között. Saját szavai örökre és visszafordíthatatlanul megváltották őt a szolgaélettől. Reggelre rovarrá változott, amelyet Gregor emberi teste többé nem volt képes elrejteni. A Zohár könyve[1] azt tanítja, hogy az ember a lélek, melynek öltözéke a test. A halál után mindnyájunk lelke fedetlen marad, miután megszokott öltözéke a sírba távozik. Gregor Samsa, mindnyájunk okulására, szülei és testvére megdöbbenésére, lelkének régi öltözékét egy egyszerű fohásszal eltüntette. Erről Gregor senkivel sem tanácskozott, nem kérte ki teste engedélyét és az események fonalát úgy alakította, mintha minden spontán történne: „Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában.”[2] Ezzel a beavatkozással fel sem mérte az emberi párbeszéd és közlekedés elé táruló technikai nehézségeket. Gregor, az előző napi fohásszal minden formaságot fájdalmasan és könyörtelenül megkerült, és a születésekor örökbe kapott testéről lemondva, lecsupaszított lélekké lett, egy önzetlenségéről híres rovar képében.

Aki ezt az elbeszélést olvassa, Gregor új megjelenése láttán felkiált, de nem az undortól, hanem az együttérzéstől. Segíteni szeretnének Gregor Samsán, mert benne magukra ismernek. Néha, mikor egy vészjósló nap kezdetén a tükörbe nézünk, a tükör olyan csúf bizonyosságot láttat velünk, mellyel minden addig táplált hit és remény összeegyezhetetlen. Miért lenne ijesztő az a torzult, féregszerű arc, mely visszanéz ránk a tükörből? Hiszen ez a saját lelkünk, amint a nehézkedő test megszokott valósága alól kitekint.

Mint ahogy a prágai Kafka Múzeumban láttam, az elbeszélés ismert és közkedvelt illusztrációin többnyire csótányok szerepelnek. Ez Gregor Samsa riasztó és félrevezető ábrázolása. A kereskedő ügynök efféle képmása kishitűséggel szól a képzelethez. Erről szól a lepkék és pillangók kiváló ismerője, az író Vladimir Nabokov iróniája: „ha Kafka Átváltozás c. története valakit másként érint, mint egy rovar fantáziatörténete, az fogadja gratulációimat, mert az az ember igazán jó és nagyszerű olvasó”[3]. Aki az átváltozott Gregor Samsában csótányt lát, maradjon veszteg. Az átváltozott Gregor Samsa nem más, mint a saját szorongó lelkének képmása, az utolsó leheletéig. (Egy valódi csótány viselkedésén soha nem érződik ez a lesújtó szorongás).

Az átváltozás után Gregor Samsa megadó módon tűri a család ellenségességét. Az apja almával dobálja és életveszélyesen megsérti, eközben Gregor lelkén meglátszik az agónia okozta romlás és elhanyagoltság. Íme a végkifejlet egyik képe: „Egyébként éppen most lett volna igazán ok rá, hogy elrejtőzzék, mert a por, amely egész szobáját belepte, és a legkisebb mozdulatra is felkavarodott, őt magát is teljesen elborította; cérna- és hajszálakat, ételmaradékot hurcolt magával a hátán és az oldalán”. A sérült lelkén vonszolt alma a távozásra kész Georg Samsa tanúsága.

Egyszer a művész[4] feltűzött egy almát a szögekkel kivert kártolócsíkra. Az almát próbára tette, a kártolócsíkon hagyta és közben figyelte. Az alma sorsát összehasonlította a saját életével. Figyelte az alma és a saját testének küzdelmét az idővel és az élet viszontagságaival. Később az egyedi kártolócsíkhoz további kártolócsíkok csatlakoztak, az idők kártolócsíkja megtelt gyapjú, pamut és papír hulladékkal, minden év nyomot hagyott maga után. Egy napon a csíkokból teljes kép lett, egyfajta szárnyas oltárkép, melyen a művész minden lelki viszontagsága helyet kapott. Ő maga erről így emlékezik: „felszúrtam egy almát a kártolócsíkra, és az fonnyadni, rothadni kezdett. Az alma átváltozott. Nem véletlen, mert a kártolócsíkokból sűrűn kiállnak a szögek. Életemben lankadatlan lélekkel küzdök a kifejezésért, én a lelket akarom ábrázolni. A csíkok és rajtuk a megfeszített alma, küzdelmeim tanúsága. A kártolócsíkok között találkoztam Gregor Samsával, akinek minden évben emléket állítok. Az egymás mellé akasztott csíkok emlékek, a mindenkori passió színterei, melyek megújulnak. A csíkok egymást követik, de nem feltétlenül időrendben, hanem a bennük megnyilatkozó altruizmus függvényében. Az én áldozataim, a felkínált kártoló csíkok lelkes állatok, a lélek által hagyott nyomok, útvonalak, Gregor zsúfolt és rendetlen szobájában.”

A lélek az állatok módjára elfelejti a halált. Amit belőle láthatunk, az a szegekre szúrt alma. Egyszerre hív és taszít, alig látszik tőle a bogár. Ahogy Gregor kimúlt, a család körülállta, Samsáné a földre omlott és zokogott, és ott állt görnyedten a tagbaszakadt Samsa is, aki nem szégyellte Gregort bottal űzni a szobájába, és a szavát hallani sem kívánta. Samsáné távolról sem Mater Dolorosa, ezért ő és Grete, a lánytestvér egy napon majd oda kerülnek, ahová a szeretetet temetik. Mégis, olyan ez, mint egy passió vége. A fiatal kereskedő ügynök maradványa előtt térdepel a szürkehajú ismeretlen, aki akkora, mint egy szezámmag, de hatalmas erő, mely minden panaszost a hátára vesz. Ő az egyetlen közös nyelv a világon, a neve szorongás. A kinyilatkozás rettenete azonban teljesen elmosódik a (gyászolók) kísérők emlékezetében. Akárhányszor látjuk ezt a kompozíciót, nem hagy bennünk nyomot, a lélek iszonyata és a hiábavalóság feledésbe megy. Egyetlen vigasz, hogy Gregor gyermekévei emlékezetes, tiszta rajzok, távolról sem kusza árnyékok, mint amilyenek a végső hónapok voltak.

Az igazi üzenet halk és szelíd

A hárombetűs szó visszaesett az artikulálatlanságba. Körülötte a tér olyan, mint egy aknamező, ahol nem lehet gyorsan előrejutni. A hideg napok látszólag haszontalanok, de a hidegből kincs lesz a földben.

A felvonó nem állt meg az utolsó emeleten. Ez csak egyszer fordult elő. Aznap kiemelték belőle a féket, és áttörte a tetőt. A tetőn ismerős férfi várt, szemüveges, bajuszos, a lehellete jóízű. Ő volt az apám. Egyszerű virág volt a kezében, melyet beárnyékolt a fény. Szélrózsa és töredelem. Mire érdemesül az a mag, melyet elvetettek az Édenkertben? Miért van az, hogy az umbra és a kék csak nappal látszik? Kettővel felettem hiányzik egy nemzedék. Ők megszülettek, s attól kezdve megálltak a forgóajtóban. Egy percig sem foghattam a kezüket, mert eltűntek, felvillantak, és újból eltűntek. A felhőkért senki se felelős. Nézd, a kaktusz virágzik!

Az álom helyváltoztatás, ahol még a levegő is újjászületik. A sárga mezőn leereszkedik a magasból egy kosár. A kosár kívül kátránnyal, belül angyaltollal bélelt. A földön fekszem, alattam lüktet a világ. Barbárság nélkül nem érezhetem a föld illatát. Egy szőke lány kivágott szavakat mérlegel, és szembesíti őket a patikamérlegen. A fák sűrűn nőnek, van, amely a koronával felfele áll, van, amely koronával lefele.

A próféta márványgolyókon lépked. Ezt az érzést csak ő ismeri. A golyók felületére porszem tapad, a próféta kicsire összehúzza magát. Senki nem érti, hogyan képes heteken keresztül éhezni. Ábrahám Abuláfiának a születésekor két szája nőtt, és mindig abból beszélt, mely kényelmesebb. Mikor Rómába érkezett, mind a két szája zárva maradt. Ellenkező esetben két szájjal hirdette volna, hogy az érkezése napján valami szörnyűséges dolog történik a pápával. Ez az életébe került volna. Nincs jogunk senkiről azt mondani, hogy hamis próféta. Tudjuk, hogy a Jeruzsálemi Szentély romjai között rókák járkálnak, akik még ismerik a tanítást. Tanulunk és reméljük, hogy nem bánjuk meg. Rendkívüli izgalmat érzek. Kedvenc helyemre vágyom, fás, erdős vidékre, csermellyel. A szívem nyugodtan ver az életkor túlsó oldalán. Attól se riad meg, hogy apám hangja visszahozhatatlanul elveszett.

Kafka ereje biblikus erő. Az észjárása a Prédikátor Könyvében gyökerezik. Hála Max Brodnak, aki magas helyről való utasítást követett! Kafka óta a költészet sokkos állapotban sorvad. A durvaság felhalmozódott. A krisztusi keresztfán megrepedeztek az évgyűrűk, a sorrend összezavarodott, és visszatért a terméketlenség állapota. A gonoszok arca elsötétült, a térdük alatt elveszett a lábuk. Egymáshoz közel állnak, mint a Calais-i polgárok, a talajjal azonban nem érintkeznek.

A levegő valamire készül. A tikkasztó déli melegben elkülönülnek a testek és tetszőleges formát választanak. Minden türelmetlenségem beléjük záródik. Itt van például az a szerencsi pralinés doboz, melyet kiskoromban nem volt szabad kinyitni egyedül. Meg kellett várni, míg felnövök, eközben az édes ereklye íze mit sem változott, nem fejlődött, mint ahogy a világ dolgainak felülnézete sem változik.

Winfried Georg Sebald, német író, - akit már csak felülnézetben láthatunk - , önkéntes emigrációban (?) élt Kelet-Angliában. Korai halálát Norwich közelében, agyvérzéses rosszullét és egyidejű közlekedési baleset okozta. Én is jártam Norwichban, ahová a tikkasztó déli napon, a hátamra irányított ventillátor segítségével jutottam. A repülőgép műszerfala, (az íróasztalom) vakon vezetett, mivel a szavak, és a szubjektivitás mindig zavarják a rálátást. Ehhez járult a borzongás, mely szerencsére mindig lehúzódik a térdembe. Ez a jólismert nyugtalan láb szindróma.

Sebald 2001-ben megjelent Austerlitz című regényének hőse egy Austerlitz nevű égbőlpottyant túlélő. Sebald a német írókhoz hasonlóan, szereti tanítani a hálás olvasót, tudós információkat közöl, melyek hűségét szerény, fekete-fehér fotók garantálják. Az Austerlitz-ben a szerző és kitalált hőse felváltva mesél és tanít, és Wales vagy Anglia tájain, különös zoológiai leletek között kibontakozik Austerlitz sorsa, itt-ott felvillannak a háborús bűnök színhelyei, mint például a belgiumi Brendonk erőd, ahol Jean Ameryt kínozták. A képes krónika egy művelt zsidó építészről szól, akit melankólikus építmények és aprólékos műtörténeti elemzések sora kísér. Író és építész, mindketten áldozatai egy bűnös korszaknak. Sebald, egy Wehrmacht veterán fia, akit a nagyapja nevelt, és tizennnyolc éves korában elhagyta Németországot, Austerlitz, szülei nélkül, kigyermekként érkezett Angliába, az ún. Kindertransport mentőakció révén. A Kindertransport során Britannia 10.000 zsidó gyermeket fogadott be Németországból, az annektált Csehszlovákiából és Ausztriából. Austerlitz az életeket, sorsokat elsöprő Wehrmacht, (Sebald apja) elől időben megmenekült, hogy majd később minderről az író Sebaldnak mesélhessen. Austerlitz alig öt éves, mikor Wales-i befogadójához érkezett, és csak jóval később mondták neki meg, mi az igazi neve. Az ő látszólagos gyökértelenségét Sebald bűntudata egészíti ki. Az öt évvel fiatalabb Sebald (1944-ben született) örökségbe kapta azt a bűntudatot, mely az egész életén úrrá lett, ezért úgy döntött, hogy íróként vezekel, távol Németországtól, Svájcban, majd később Angliában. A vezeklésre senki se kérte, legkevésbé az áldozatok árnyai, de olyan túlélők sem, mint Jean Amery. A hitleri korszak után és alatt sokan azt gondolták, hogy a német nyelv képtelen betölteni irodalmi funkcóját, amelyre valaha olyan büszke volt. Miként a német nemzet arcán, a német nyelvben is maradt egy sebhely, hegesedő szégyen, mely minden felmerülő gondolatot kilőtt a semmibe, a nemlétbe. Erről tanúskodik Sebald, Luftkrieg und Literatur (Légiháború és irodalom) című munkája. A szövetségesek pusztítását senki nem regisztrálta, német írótól soha nem hallottunk az égő Hamburgról, vagy Drezdáról, az ott átélt szenvedésekről. Az írók hallgatása és elzárkózása cinkos társa volt a német nép szenvedésének. Talán az egyetlen irodalmi tanúság attól a túlélőtől ered, akit a nürnbergi törvények kizártak a német nemzetből. Gondolok a nyelvész Viktor Klemperer titkos naplójára, melyet 1933-tól a háború végéig vezetett. A német kollektív hallgatás nem szégyenérzetből fakadt. Sebald, a megkésett krónikás, életét írásnak szánta, az (átmenetileg) bénult ajkú németség nevében. Tudós életműve a német bűntudat finom esszéje, a hiányzó hangok pótlásának kísérlete.

Sebald könyveiben a pusztítás és a gonoszság majdnem úgy keverednek a széppel, mint az életben. Most másodszor olvasom az Austerlitzet, mely érdekes, jól megírt próza. Étvágygerjesztőnek illusztrációk, mint egy olvasókönyvben. Aki a címadó, Jacques Austerlitzet szóra bírja, és egy naív véletlenszerűség folytán, időről irőre találkozik vele, a könyv szerzője, Winfried Georg Sebald, aki mögött a Harmadik Birodalom sötét árnya áll, és az abban megfogant, és intézményesített bűn, melyből a saját, életreszóló vezeklése következett. A vezeklés csak részben lehetett eredményes. Ennek oka, hogy még Sebald ajkán is, a német nyelv túl érzéketlen volt, a fagy láthatóan még a századfordulóra sem engedett fel. Érdembeli szavak a véres árnyak között, igazi költészet, csak a német nyelv leánygyermeke által, a jiddis nyelven hangozhatott fel. A jiddis az áldozat nyelve, amelyből nem ölhették ki az érzést, erre nem is gondoltak. Marc Chagall ezt mondta: „Valaha, egyszer édes és képzelt tüzekről álmodtunk, mennyegzői sátrakról, de ő, Avraham Sutzkever [1]meglátta az embert a kimondhatatlan csúfságában, testi és lelki aljasságában.”

Mit ad nekem ez a német krónikás, aki saját magán szeretne segíteni? Minek olvasom? Minden szava és képe érzéki csalódás. Egy pillanatra elbűvöl, aztán semmi nem marad a megtört hallgatás helyén. Sebald a saját üdvösségéért imádkozott. Ez a vezeklés semmit sem hoz vissza az életbe. Nálunk még a galambok se maradtak életben, kicsúszott alóluk a háztető. És én? Miért vagyok itt? Miért beszélek ezen a nyelven? Mert az apám félt? Vagy vágyódott az életben maradt testvére után? Sebald nem ismerte Avraham Suckevert, aki jiddisül írt, élt és gondolkozott. Ezt a verset se ismerte:

a vagon deszkájára írták:

ha egyszer valaki felfűzött gyöngyöket talál

vérvörös selyemfonálon, mely vékony a torok körül,

mint az élet mezsgyéje, ahol már nem látszik,

mert eltűnt a ködben.

Ha valaki megtalálná ezt a gyöngysort,

tudja meg, röviden és szárazon, hogyan gyulladt ki tőle

Marie, a tizennyolc éves párizsi táncosnő nyugtalan szíve.

Visznek az ismeretlen Lengyelországon keresztül,

kidobom a gyöngyeimet a vagon ablakán.

Ha fiatalember leli meg, ékesítse e gyönggyel a barátnője nyakát,

ha lány leli meg, viselje, mert ez az övé,

s ha öregember, mondjon vele imát, legyen az rózsafűzér

Két özönvíz között: Marno János[a]

A Márvány utcát messze magam mögött hagytam, vele az álmos apokalipszist, mely mint a  gaznövény, évről évre kihajt. Szabad grund focizáshoz alig maradt. Marno János ebben az utcában él. Annak idején a Pilisben járt elemibe, (néhány évvel alattam). Ő ott focizott. Most egy Márvány utcai ház az otthona, akkor is, ha álomra hajtja a fejét. Én már megszabadultam attól a komor iskolától, ahol tízéves koromban (l)incselkedni akartak velem az osztálytársaim. Végül egy oktató szavára a vállukra emeltek, és velük focizhattam. Majd az iskola melletti grundot felzabálta valami rákfene, és ormótlan irodaépület került a helyére. Vajon az álmainkból is eltűnt? Nem, mert az örök grund, a „test”, ahogy Marno írja: „Álmunkban otthon vagyunk, a testünkben, hajlékának biztonságában érezzük magunkat.” Lesz hová menni, ha felébredünk?

Nem hallottad, hogy özönvíz fenyeget? Hamarosan eltűnik a sarki jég, és mindenkit elér az áradó víz. Aki menekülni próbál, azt elzavarják a hegyvidék lakói, kivont karddal. Újabb özönvíz? Hiszen Noénak megigérték az özönvíz után, hogy nem büntetik a földet az emberért:  Nem átkozom meg többé a földet az emberért, mert az ember szívének gondolatja gonosz az ő ifjúságától fogva, és többé nem vesztem el mind az élő állatot, mint cselekedtem.

A gonoszságokba belefáradt a világ. Ezért az ígéret feltételessé vált, megkérdőjeleződött. Ez alkalommal biztosan büntetés vár ránk, melyhez képest eddig megélt apokalipsziseink játéknak tűnnek. Csak az menekül, akinek szíve igaz gondolatot táplál, például az igaz költő. József Attila nem várta be az özönvizet, túl önérzetes volt ahhoz, hogy kollektív büntetés által pusztuljon. Titokzatos erő hajtotta a mozdony felé, miszerint az esztétikum (a cselekedet) és az etikum (az időzítés) elválaszthatatlan. Ez az egység az ő tiszta szívének gondolata, ezért még idejében, egy lépéssel a világ iszonyú hullámverése előtt, elhárult felőle az özönvíz.

Alszik már a Márvány utca, de a közeli vasút labirintusából szörnyű hírek kelnek. Marno erről az éjszakáról levélben tudósít: „csak nemrég keltem fel, késő reggel feküdtem csak, mert Tatáról jövet a vonatunk feltrancsírozott egy - valószínűleg - öngyilkos embert, borzalmas volt, azt hiszem, az agyát csapta föl az elülső lapáttal valami vastálcaszerűségre, ami a kerék előtt-fölött van rögzítve

ennél a villanymotoros mozdonynál, órákat vesztegeltünk az éjszakában, és

hazaérkezve sem tudtam lenyugodni, reszkettem és iszonyúan fájt a gyomrom, próbáltam írással oldódni valahogy, de aztán mégis be kellett vennem erősebb nyugtatót.”

Álom ez vagy állapot? Pedig már olyan jól beásta magát ebbe a világba, melynek szövevényei között vakon is elboldogulna. Tudja hol van a legközelebbi árnyék, a Márvány utca foszforeszkáló, útmutató árnyakkal van tele. Ő az, aki látja a vétket, mert a gonosz gondolat a legkockázatosabb vétek. Ő az, aki látja, miféle vétek él az emberben, és megpróbál az emberben, a sorai között olvasni. Marno esszé kötetében („Kezünk idegen formákba kezd”) a múlt század számos jelentős írója, költője szerepel, olyanok, akik sokáig kedvencek voltak, mert nem tudtuk, hogy a kezük régóta sebes, vagy csonka, mert tűzbe nyúltak, számukra idegen, vagy (gonosz) formák közé. Marno a saját kezét is bátran követi, amint idegen formák felé nyúl. Okosan véli, hogy az etikum és az esztétikum a kéz ügye. A kéz eljár, sokszor gyorsabban, mint a szív gondolata, ezt sose felejtsd el.

A teremtő álmélkodik az emberi gonoszság felett. Pedig ő volt az, aki elhibázta, ő a felelős azért, hogy a teremtés koronája selejtes. Most az álmatlan mester ‒ aki „élő Istenről” még nem hallott, (mert ez idegen dolog) ‒ a Márvány utcából, az elhibázott ember nyugtalanságát magára vállalva, éjt nappallá téve gondolkodik, ír és olvas, és szenved. Isten helyett vezekel.

Mivel a szekularizálás még a pórusainkban is eredményes volt, eljutottunk oda, hogy a természettudós szava szentelt vízzé vált. Valami mocorogni kezdett bennünk, hinni kezdtünk a természet jeleiben. Hinni kezdtünk abban, amit saját magunk írunk. Ez a globális felmelegedés? Vajon készen állunk az özönvíz fogadására? Vajon hallott Marno az özönvízről? Lehet, hogy a teste, vagy a testében lévő féltékeny profán visszahúzza.

Megkérdeztem, mit szól ehhez a költő, akinek az antennái érzékenyebbek, mint a legpontosabb széndioxid monitor, vagy mint az atomóra. A költő minden értéket sorra vesz, minden hamis hangot a kéznél lévő büntetéssel rokonít. A szellemi nagyságok mozgását mérlegeli az apokalipszis vizében, mely ekkor (mások szemében) még csak pocsolya, meg sem látszik. A költő, természete szerint hisz a sarkok jegének. Elég, ha rájuk néz. Mintát vesz a lappangó apokalipszisből, elmeszálaival felszívja a vizet és orvosságos üvegekbe tölti. A bölcselet táján, éjfél és hajnali öt között ítéletet hoz. Marno saját magával szemben sem kíméletes. Akinek csak az „én” létezik, váltig fohászkodik, vezekel, és mindent a testre (lélekre) ken.  

A kabbala híres könyve, a Zohár szerint, Noé figyelmeztette az embereket a közeledő özönvízre, de kinevették. Noé túlélte az özönvizet, mert nem volt igaz költő, csak egyszerű, igaz ember, szófogadó. Noé száz éven át figyelmeztetett, mint Marno, aki igazságot keres. Noé igazsága egyszerű volt: értsétek meg, özönvíz lesz, készüljetek, legyetek tiszták. Marno, a könyvében mindenkit tisztába tesz, aztán érzékeny mérlegére helyez. A hamis hang nem megy át. Pilinszky, ahol hamis, elvész, a feje lehull. Senki ne áltassa magát hiú reményekkel. Ez olyan, mint a törvényadás előtt, kollektív katarzis szükséges, a költők egész (b)irodalma, ki kell, hogy állja a tűzpróbát. Jó érzés, hogy József Attila minden próbát kiállt. Marno büszkén odanyújtja az olvasónak, gazdagodjatok!

Ma elindítottuk az új blogunkat. Kérjük kövesse figyelemmel, igyekszünk mindig friss információkat közölni. Az üzenetek nyomon követése RSS csatornán keresztül is lehetséges.