Winfried Georg Sebald: Láthatatlan túlélők képes krónikája.

A levegő valamire készül. A tikkasztó déli melegben elkülönülnek a testek és tetszőleges formát választanak. Minden türelmetlenségem beléjük záródik. Itt van például az a szerencsi pralinés doboz, melyet kiskoromban nem volt szabad kinyitni egyedül. Meg kellett várni, míg felnövök, eközben az édes ereklye íze mit sem változott, nem fejlődött, mint ahogy a világ dolgainak felülnézete sem változik.

Winfried Georg Sebald, német író, - akit már csak felülnézetben láthatunk - , önkéntes emigrációban (?) élt Kelet-Angliában. Korai halálát Norwich közelében, agyvérzéses rosszullét és egyidejű közlekedési baleset okozta. Én is jártam Norwichban, ahová a tikkasztó déli napon, a hátamra irányított ventillátor segítségével jutottam. A repülőgép műszerfala, (az íróasztalom) vakon vezetett, mivel a szavak, és a szubjektivitás mindig zavarják a rálátást. Ehhez járult a borzongás, mely szerencsére mindig lehúzódik a térdembe. Ez a jólismert nyugtalan láb szindróma.

Sebald 2001-ben megjelent Austerlitz című regényének hőse egy Austerlitz nevű égbőlpottyant túlélő. Sebald a német írókhoz hasonlóan, szereti tanítani a hálás olvasót, tudós információkat közöl, melyek hűségét szerény, fekete-fehér fotók garantálják. Az Austerlitz-ben a szerző és kitalált hőse felváltva mesél és tanít, és Wales vagy Anglia tájain, különös zoológiai leletek között kibontakozik Austerlitz sorsa, itt-ott felvillannak a háborús bűnök színhelyei, mint például a belgiumi Brendonk erőd, ahol Jean Ameryt kínozták. A képes krónika egy művelt zsidó építészről szól, akit melankólikus építmények és aprólékos műtörténeti elemzések sora kísér. Író és építész, mindketten áldozatai egy bűnös korszaknak. Sebald, egy Wehrmacht veterán fia, akit a nagyapja nevelt, és tizennnyolc éves korában elhagyta Németországot, Austerlitz, szülei nélkül, kigyermekként érkezett Angliába, az ún. Kindertransport mentőakció révén. A Kindertransport során Britannia 10.000 zsidó gyermeket fogadott be Németországból, az annektált Csehszlovákiából és Ausztriából. Austerlitz az életeket, sorsokat elsöprő Wehrmacht, (Sebald apja) elől időben megmenekült, hogy majd később minderről az író Sebaldnak mesélhessen. Austerlitz alig öt éves, mikor Wales-i befogadójához érkezett, és csak jóval később mondták neki meg, mi az igazi neve. Az ő látszólagos gyökértelenségét Sebald bűntudata egészíti ki. Az öt évvel fiatalabb Sebald (1944-ben született) örökségbe kapta azt a bűntudatot, mely az egész életén úrrá lett, ezért úgy döntött, hogy íróként vezekel, távol Németországtól, Svájcban, majd később Angliában. A vezeklésre senki se kérte, legkevésbé az áldozatok árnyai, de olyan túlélők sem, mint Jean Amery. A hitleri korszak után és alatt sokan azt gondolták, hogy a német nyelv képtelen betölteni irodalmi funkcóját, amelyre valaha olyan büszke volt. Miként a német nemzet arcán, a német nyelvben is maradt egy sebhely, hegesedő szégyen, mely minden felmerülő gondolatot kilőtt a semmibe, a nemlétbe. Erről tanúskodik Sebald, Luftkrieg und Literatur (Légiháború és irodalom) című munkája. A szövetségesek pusztítását senki nem regisztrálta, német írótól soha nem hallottunk az égő Hamburgról, vagy Drezdáról, az ott átélt szenvedésekről. Az írók hallgatása és elzárkózása cinkos társa volt a német nép szenvedésének. Talán az egyetlen irodalmi tanúság attól a túlélőtől ered, akit a nürnbergi törvények kizártak a német nemzetből. Gondolok a nyelvész Viktor Klemperer titkos naplójára, melyet 1933-tól a háború végéig vezetett. A német kollektív hallgatás nem szégyenérzetből fakadt. Sebald, a megkésett krónikás, életét írásnak szánta, az (átmenetileg) bénult ajkú németség nevében. Tudós életműve a német bűntudat finom esszéje, a hiányzó hangok pótlásának kísérlete.

Sebald könyveiben a pusztítás és a gonoszság majdnem úgy keverednek a széppel, mint az életben. Most másodszor olvasom az Austerlitzet, mely érdekes, jól megírt próza. Étvágygerjesztőnek illusztrációk, mint egy olvasókönyvben. Aki a címadó, Jacques Austerlitzet szóra bírja, és egy naív véletlenszerűség folytán, időről irőre találkozik vele, a könyv szerzője, Winfried Georg Sebald, aki mögött a Harmadik Birodalom sötét árnya áll, és az abban megfogant, és intézményesített bűn, melyből a saját, életreszóló vezeklése következett. A vezeklés csak részben lehetett eredményes. Ennek oka, hogy még Sebald ajkán is, a német nyelv túl érzéketlen volt, a fagy láthatóan még a századfordulóra sem engedett fel. Érdembeli szavak a véres árnyak között, igazi költészet, csak a német nyelv leánygyermeke által, a jiddis nyelven hangozhatott fel. A jiddis az áldozat nyelve, amelyből nem ölhették ki az érzést, erre nem is gondoltak. Marc Chagall ezt mondta: „Valaha, egyszer édes és képzelt tüzekről álmodtunk, mennyegzői sátrakról, de ő, Avraham Sutzkever [1]meglátta az embert a kimondhatatlan csúfságában, testi és lelki aljasságában.”

Mit ad nekem ez a német krónikás, aki saját magán szeretne segíteni? Minek olvasom? Minden szava és képe érzéki csalódás. Egy pillanatra elbűvöl, aztán semmi nem marad a megtört hallgatás helyén. Sebald a saját üdvösségéért imádkozott. Ez a vezeklés semmit sem hoz vissza az életbe. Nálunk még a galambok se maradtak életben, kicsúszott alóluk a háztető. És én? Miért vagyok itt? Miért beszélek ezen a nyelven? Mert az apám félt? Vagy vágyódott az életben maradt testvére után? Sebald nem ismerte Avraham Suckevert, aki jiddisül írt, élt és gondolkozott. Ezt a verset se ismerte:

a vagon deszkájára írták:

ha egyszer valaki felfűzött gyöngyöket talál

vérvörös selyemfonálon, mely vékony a torok körül,

mint az élet mezsgyéje, ahol már nem látszik,

mert eltűnt a ködben.

Ha valaki megtalálná ezt a gyöngysort,

tudja meg, röviden és szárazon, hogyan gyulladt ki tőle

Marie, a tizennyolc éves párizsi táncosnő nyugtalan szíve.

Visznek az ismeretlen Lengyelországon keresztül,

kidobom a gyöngyeimet a vagon ablakán.

Ha fiatalember leli meg, ékesítse e gyönggyel a barátnője nyakát,

ha lány leli meg, viselje, mert ez az övé,

s ha öregember, mondjon vele imát, legyen az rózsafűzér